Ditta

Nem akarom elszólni, de talán lassan megszűnik az anyagi és érzelmi nyomás, ami rajtam van. Úgy tűnik édesapám végre pénzhez jut, és átmenetileg fellélegezhetek. Azért ehhez még drukkolni kell, hogy tényleg el tudjuk adni a földeket, amit örökölt. Jövőre pedig azon kell izgulni, hogy mielőbb nyugdíjba mehessen, és normális összegű nyugdíjat kapjon. Nagyon nehéz volt ez az év így. Szeretném, ha már vége lenne. Elfáradtam.

Ez most annyira nem esett jól, hogy eltűntek a gondolataim.

De úgy tűnik csupán csak a legutolsó bejegyzésemet nem tudtam visszaállítani. :-(

Megpróbálom majd reprodukálni, bár nem lesz könnyű.

Holnap fontos nap lesz. Először fogok találkozni Fi (már nem is olyan kis) kislányával. Láttam már róla sok képet, hallottam a hangját a telefonban, és most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet. Remélem hamar egymásra hangolódunk majd. Azért persze izgulok is, hogy mit fog hozzám szólni a gyerek. Az elmondottak alapján okos, érett kislánynak tűnik. Azt hiszem elég jól átlátja a helyzetet, amit édesanyja próbál negatív irányba torzítani. Az emberi gonoszság a legszörnyűbb dolog a világon. És sajnos csak egyetlen módszer van ellene, ha az ember nem veszi magára. Fi ebben már elég jártas, nekem még fel kell vérteznem magam, mert biztos lesznek még kellemetlen meglepetéseink. Szörnyű és szánalmas az, amikor valakinek az okoz örömet, ha a másiknak keresztbe tehet. Azt hiszem én ezt soha nem fogom megérteni, elfogadni, és valószínűleg mindig is bántani fog az ilyen emberek közvetve vagy közvetlenül nekem szánt viselkedése.

Szerencsére én jó példát kaptam az első párkapcsolatomból, és sajnos egy rossz példát a szüleim kapcsolatából, de mindezeket összerakva úgy érzem, hogy bármi történt eddig, vagy bármi történjen ezek után, mindig is korrektül viselkedtem és fogok viselkedni a hozzám közel került emberekkel.

Na jól elkalandozott a gondolatom, de valahogy ezt most ki kellett írnom magamból. Szóval izgis lesz a holnapi nap. Igazából Fire is nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan viselkedik a gyerekével. Meg hogy hogyan viselkedik velem, amikor a gyerek is ott van. Ezek mind nagyon fontos dolgok.

A távolban a királyfi felpillantott a Holdra és eszébe jutott, hogy amikor a gyönyörűséges királylányt először megcsókolta akkor is ilyen szép fénnyel ragyogott az éjszakába.

Tegnaptól (igazából múlt hét csütörtök óta) valami jóság van a levegőben, és ez nekem most nagyon tetszik. :-)

Hol volt, hol nem volt, volt két gimnáziumi osztálytársam, akik harmadikban egymásba szerettek. Olyannyira, hogy negyedikben már egyfolytában egymás mellett ültek minden órán, kitúrva engem Itta mellől. Na de ez mellékszál. Múltak az évek, együtt jártak egyetemre, együtt éltek, egyetem után házasság, vidékre költözés. Pitta okos, jó szakember. Karriert szeretett volna, csinált is, csak vidéken. Szülői támogatással, sok munkával szépen éltek, hamar jöttek a gyerekek, első, második, harmadik. Kicsi lakásból nagyobba költöztek. Különc barátom pont múltkor emlegette őket, hogy kint van az eladó tábla a mostani lakásukon. Biztos Pitta megint nem bír megülni a fenekén, és építkezni fognak - gondolta Különc. Aztán tegnap kiderült, hogy mi van, Itta iwiw oldalán a következő: családi állapot ELVÁLT.

Elgondolkodtam. Egyrészt előjött belőlem az "én megmondtam, hogy nem lesz egy így jó" gondolat, ami persze rémes, na és önző. Önigazolás arra, hogy túl fiatalon jöttek össze, nem élték ki magukat. Bezzeg én! Illetve arra, hogy Itta kizárt mindenkit maga körül és csak Pittának élt, hát most tessék. Nekem legalább vannak barátaim! És arra is,  hogy amikor eljutottam a kis családi fészkükbe, úgy éreztem, hogy én vagyok a züllött, az erkölcstelen, a sajnálatra méltó. Na és az sem viszi jó irányba a dolgokat, ha az egyik fél nagyon rátelepszik a másikra.

Másrészt viszont az jutott eszembe, hogy vajon én (és mások), aki még 30 éves kora előtt nem házasodott meg, kiiktatta-e az életéből a "tapasztalatlan házasság" szakaszát, vagy ugyanúgy nálunk is előfordulhat egy ilyen mese, csak 10 évvel később?

Különc szerint ezt nem lehet megmondani, sor kérdése. Meglátjuk.

amikor szárnyalok, amikor van kedvem dolgozni, és ügyeket intézni. Ez a nap is ilyen. Annyi mindent csináltam ma, mint kb 1 hét alatt szoktam. Egészen jó érzés. Most azt érzem, hogy van erőm kezembe venni a problémákat, kezdeményezni a megoldást, vagy csak lökni az ügymeneten egyet. Máskor ezeket inkább eldugom mélyre a kupac legaljára. Bárcsak minden nap ilyen lenne! Nem tudom mitől van ez, jól aludtam, jó élmények értek tegnap? Mindegyik lehet, de az az érdekes, hogy az egész nem ilyen tudatos, hogy na most jól akarok lenni.

Az tény, hogy jó kis hétvégém volt. Pénteken csajos buli, szombaton Velencei tó annak minden jóságával (lángos, fagyi, sör, fürdés, napozás) és Belfeszt, vasárnap meg pihenés, házimunka. Ennél többet azt hiszem nem is kívánhattam volna.

A hét napjai meg csak úgy pörögnek. Torna, koncertek. Mindjárt hosszúhétvége! Hurrá!

A tegnapi találkám Üstökössel kb. pont olyan volt, mint amire számítottam. Kellemes, de semmi különleges. Kiderült, hogy igazából nem volt konkrét célja ennek a találkozónak, csak úgy eszébe jutottam, csak úgy tudni akarta, hogy mi van velem. Elcsevegtünk, történeteket meséltünk egymásnak. Mélyebb témák nem nagyon kerültek szóba. Felemlegettünk néhány közös történetet, nosztalgiáztunk kicsit. Olyanok ezek a dolgok, mintha fényévekkel ezelőtt történtek volna. Egészen furcsa. Mennyi minden történt azóta! Furcsa, hogy mennyire semmit sem vált ki belőlem most ez az ember.

Kicsit más: kezdenem kell magammal valamit, mert mostanában kezdek megőrülni a hormonjaimtól, vagy agyilag kell jobban kontrollálnom magam, vagy fizikailag. De valaminek változnia kell, mert ez így gáz.

Tegnap. ZP. Koncert. Meghirdetve mindenkinek a program. Két biztos jelentkező, ő és én. (most olyan sértett vagyok, hogy még ahhoz sincs kedvem, hogy nevet találjak neki, de azért hogy tiszta legyen a kép egy fiúról van szó a társaságunkból) 9 körül érkezik, írja. Én fél 9. Megy a koncert, telik az idő, sehol senki. Nézem a telefonomat, semmi. A zene jó, zúzós. Negyed 10, percenként nézem a telefonom, nézelődöm, teóriákat gyártok, hogy mi van, semmi. Idegesítő. 21:50, vége a koncertnek, sehol senki. Írok egy kérdőjelet neki (mi a f*sz van?). Válasz, kicsit kaotikus a mai programom ZP-be már nem jutok le. Ja, csak így? Ilyen lazán? Ez kiverte a biztosítékot! Miatta lett ez a helyszín, tudta, hogy valszeg csak én leszek ott. De, alapvetően és mindentől függetlenül, ha azt mondom, hogy megyek valahova, akkor megyek, és ott vagyok, vagy ha valamiért nem tudok elmenni, akkor megtisztelem azzal a többieket, hogy jelzem nekik, hogy bocs, de közbe jött valami, és nem tudok menni. Vagy nem? Én legalábbis így gondolom. Úgyhogy dühömben írtam neki egy keményebb smst. Aztán hazasétáltam. Forrongtak az indulataim. Közben szakadt az eső. Éjfél után kaptam egy mentegetőző smst, nagyon sajnálom, legközelebb meghívlak egy koktélra. Nagyszerű!

És ma Üstökössel találkozom. Megmondom őszintén, hogy semmi, de semmi kedvem nincs hozzá. Nem tudom mi a célja, vagy értelme. Csevegni? Minek, hisz eddig sem tettük. Ezután miért tegyük? Lelki traumát megoldani? Lehet, hogy elért arra a kapcsolati érettségi szintre, amire 1 éve lett volna szükségem. És én ezzel most mit kezdjek? Örülök neki, ha túl van a volt feleségén, de ezzel én már nem tudok mit kezdeni. Azt hiszem rövidre fogom zárni az estét.

Tegnap volt az a nap, amikor életem majdnem összes volt pasija jelentkezett. Ráadásul egyszerre. Hogy ezekbe mi üt ilyenkor, én ezt nem értem.

Jelentkezett a párizsi Zoli, mert eszébe jutottam, mert épp itt járt a városban.

Felhívott az Ex, akivel szerintem kb. 1 éve nem is beszéltem, hogy tudom-e mennyibe került a három évvel ezelőtti nyaralásunkkor a szállásköltség. Hát tudja a nyavalya! Mi a fenéért kéne nekem ezt tudnom!? És egyáltalán hogy jutott eszébe egy ilyen kérdéssel felhívni?! Különben is nagy piros szívecskével kiírta a fácséra, hogy barátnője van, sőt még azt is bejelölte, hogy ki az, úgyhogy ezek után végképp nem értem, hogy engem minek kellett felhívni. Volt ugyan egy ilyen elejtett mondata, hogy hétvégén jön Pestre osztálytalálkozóra, de efelett én olyan ügyesen elsiklottam, mintha csak annyit mondott volna, hogy de szép kék az ég.

Na és a legjobb még csak most jön. Múlt héten rámcsetelt az Üstökös. Kb 3/4 éve egy mukkot nem kommunikáltunk egymással. Most valamiért beindult nála a vezérhangya, hogy látni akar. Úgyhogy holnapra meg is beszéltünk egy találkozót. Kíváncsi vagyok, hogy mit akar mondani. Szerinte nekem haragudnom kéne rá (én nem értem, hogy miért), és örül, hogy nem haragszom, és majd szóban elmondja, hogy miért gondolja így. Hát állok elébe. Azért érdekes dolog ez, bimbózó kapcsolatunk elején én mondtam azt, hogy legyen vége, és erre még nekem kéne haragudnom rá? Fura.

Ehh, tele vagyok ilyen fura emberekkel. Valahogy nekem mindig az ilyenek voltak érdekesek és vonzóak. Az, aki egyszerű volt, mármint a szó jó értelmében, az soha nem kellett.

Pedig........., na mindegy is, ebbe kár belegondolni, hogy mi lett volna ha nem vagyok ennyire makacs, önfejű, büszke.

De most már elég az ilyen szellemidézésből!

Azért remélem, hogy van a világban legalább egy olyan ember, akit nekem teremtettek és viszont, és azt is hogy mielőbb összetalálkozunk. Ámen.

Tegnap volt az idei év első igazi ligetes, kiülős estje. Ahogy közeledtem a Pántlika felé, eszembe jutott egy két évvel ezelőtti emlék egy túl jól sikerült bulizós estéről. Meg is osztottam a többiekkel. Nagyon jót beszélgettünk Búgóval Marcival és Pszichóval. Jól esett a fák susogása, a szél, a sör íze. Erről az estéről még A csak szex és más semmi film egyik mondata is eszembe jutott. Úgyhogy ilyenek történnek.

Úgy döntöttem, most kell egy nyugis hétvége, úgyhogy lett is. Kollégám szerint ez pazarlás, mert az ember akkor úgy érzi, elvesztegetett két napot. Szerintem nem. Most pont erre volt szükségem. Aludtam sokat, olvastam, tévéztem, na meg egy kis buli is belecsúszott a képbe.

Az utóbbi időszak annyira zsúfolt volt, hogy kellett egy kis pihenő, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Elraktározódjanak az élmények, leülepedjenek a felkavart dolgok. És főleg az, hogy egyedül legyek, hogy ne legyenek kötelező programok, vagy időpontok.

Nem mondom, hogy panaszkodhatnék, mert egyáltalán nem, hiszen többségében nagyon jó kis élmények ezek, kezdve a húsvéti siófoki úttól, következő hétvégén a badacsonyi bortúráig. Aztán következett a hazamenős hétvége, utána pedig Picur édesapjának 60. szülinapi bulija.

Mindenesetre fura dolgokat hoz az élet. Olyanokat is, amiről soha nem gondoltam, hogy megtörténhet.

Édesanyám elhatározta, hogy beszél velem az életmódomról, mert szerinte túl sokat csavargok, és biztos iszom is. Igen, ez vicces, szegénykémnek fogalma sincs arról, hogy milyen itt az élet. Talán jobb is. Szerencsére aztán nem történt meg az agymosás, amire őszintén szólva most egyáltalán nincs is szükségem. De azért visszaidéződött bennem egy-két kép, ahogy hajnalban a buszmegállóban állok, szétbulizott fejjel (és akkor még szépen fejeztem ki magam), és minden vágyam az, hogy egyre kevesebb ember lásson, és mielőbb hazaérhessek. A másnapokról meg ne is beszéljünk, mert azok meg egyre szarabbak. Huszonévesen vagány volt arról mesélni, hogy az embert úgy dobták ki a szórakozóhelyről záráskor. Most már egyre kevésbé érzem ezt. Kollégáimnak lassan már nem is merek mesélni arról, hogy merre szoktam járni, és mit szoktam csinálni. Pedig igazából azt hiszem teljesen normális életet élek, és soha nem tettem semmi olyat, amit megbántam volna. Valahogy mégis, egyre kevésbé jó ez így. Persze ördögi kör ez, hiszen mi a fenének maradjak itthon egyedül, ha lehetek társaságban is. A másik része meg az, hogy ha itthon ülök, akkor tuti nem fogok párt találni. És fordítva is igaz, ha párom lenne, valószínű nem mászkálnék el ennyit. Nehéz ügy ez. Kicsit olyan menekülésszagú, és néha talán görcsös is. Menni kell valahova ahhoz, hogy úgy érezzem, nem volt felesleges az időtöltésem. És aztán meg már annyi minden van, hogy néha vissza sem tudom idézni, hogy melyik esemény mikor volt. Csak repülnek a napok és a hetek.

Annyi biztos, hogy miután sikerült pozitívan lezárni ezt az időszakot, újra elkezdhetek foglalkozni saját magammal. Az utóbbi időben egész jól ment a tudatos odafigyelés étkezésre, testmozgásra, gondolatokra. Csak mostanában billentem meg egy kicsit. Ezzel együtt persze billent a mérleg nyelve is, na az nem kicsit. Nehéz szembesülni azzal, hogy néha mennyire kevés az akaraterőm. Rá kell szoktatnom magam, hogy a feszültségek levezetésének módja ne a mértéktelen evés, esetleg néha ivás legyen, hanem a sport. Haladok is efelé, mert már megvannak ezek a jó élmények, hogy mennyit tud segíteni a hangulatomon egy jó torna, csak ennek még rögzülnie kell. És persze ahhoz kell az akaraterő, hogy ne a kényelmes leülök az asztalhoz és eszem valami baromi jót megoldást válasszam, hanem igenis induljak el tornázni. Mert csak elindulni nehéz, ha már ott vagyok, akármilyen fáradt vagyok, onnantól megy magától a dolog. Az azért nagyon vicces, hogy pont mostanában jegyezte meg egy csomó ember, hogy milyen jól nézek ki és hogy mennyit fogytam. Pedig aztán én egyáltalán nem így érzem. Na meg jót tesz a nőiességemnek egy kis szombat esti románc is.

Egyszer majd csak a helyére kerül minden, és rend lesz. Ezen vagyok.

Múlt hétvégén nővéremék itt voltak nálam hétvégézni. Nagyon jó kis hétvége volt.

Szombaton színházba menet a körúton az egyik bolt előtt egy hálózsákba bebugyolált alvó embert láttunk. Én (sajnos) már átnézek ezeken a dolgokon, valahogy elfogadtam, hogy ezek az emberek a város és az utcák részét képezik.

6 éves unokaöcsém:

-Mit csinál a bácsi?

-Alszik.

-Miért itt alszik?

-Mert nincs lakása.

-És akkor miért nem fogadja be senki?

Ez az a kérdés, amire a legnehezebb felelni. 6 évesen ez a gyerek olyan őszintén látja ezt a kérdést, ahogy mi felnőttek már nem tudjuk.

Tudom, hogy a téma most furcsa lesz, sok, sokkal fontosabb dologról kéne írnom, de azokról nem tudok még. Majd később, vagy talán nem is kell.

Ez a dolog, nevezzük nevén személy, valamiért még mindig felkavarja az érzéseimet, és ő Steev.

Régen írtam már róla, nagyon régen. De most újra feltört az elsüllyesztett érzésemlékeimből.

Múlt hét elején álmodtam vele. Utálom az olyan álmokat, ami teljesen valósághű, és ébredés után is a hatása alatt marad az ember. Ezek a legrosszabbak. Egy egyszemélyes valóság. Azt álmodtam, hogy álltunk egy kőfal előtt, ami kb derékig ért, és nézelődtünk. Ő szorosan mellettem állt, és rátette a kezét, az enyémre, én meg a másik kezemet az ő kézfejére. És bár tudtuk mindketten, hogy ezt nem szabadna, nem mozdultunk. Mondtam is neki, hogy ezt nem szabad, hisz neki felesége van. Erre ő azt mondta, hogy ő csak a kezemen lévő koszt akarta lesöpörni és én zártam oda a kezét. Én meg ránéztem, és mondtam, hogy igen, de ő sem húzta el a kezét. Ez volt az álom. Meg sem történt közelségét még napokig éreztem.

És elkezdtek pörögni a gondolataim. Tudnom kell, hogy miért van ez. Hogy hogy lehet az, hogy álmaimban pontosan tudom, milyen vele csókolózni, ölelkezni. Rájöttem, hogy tudni akarom, tudnom kell, ez vajon tényleg csak az én képzeletemben létezik, vagy tényleg van valami a levegőben. Korábban is gondoltam rá, hogy egyszer neki szegezem a kérdést, hogy akkor ott, kb 4 évvel ezelőtt, amikor kettesben maradtunk lehetett-e volna valami köztünk, ha én nem ijedek meg saját érzéseimtől, és attól hogy éppen a saját kapcsolatomat készülök romba dönteni, és nem szaladok el aludni.

Aztán jött múlt hétvégén a csapatépítő, ahol ugyanúgy, mint 4 év óta annyiszor letagadhatatlanul egymás közelében voltunk. Ültünk kettesben a melegvizes medencében, és gondoltam itt az alkalom. De nem mertem megtenni, helyette a pénzügyi előadásomról, és a csoport pénzügyi helyzetéről beszélgettünk.

Azt hiszem, ezt a kérdést talán soha nem szabad feltennem neki. Sőt végiggondolva, biztos hogy nem! Csak akkor azt nem tudom, hogy bennem mitől fog lezárulni ez a dolog.

Elment. Itt hagyott minket. Olyan csendesen és tapintatosan, ahogy élt. Egy hétig megrekedt ég és föld között. Talán azt akarta, hogy ne legyen olyan hirtelen nekünk. Vagy a sors akarta azt. Mert ő már szeretett volna elmenni. Unatkozott, azt mondta. Meg is értem. 88 éves volt. Az utolsó egy hétben már nem volt tudatánál, csak remélni tudom, hogy talán fájdalmat sem érzett. Egy ismerősöm azt mondta nem annak szar, aki elmegy, hanem annak, aki itt marad. Igaza volt. Neki már jó.

Azt hittem fel vagyok erre készülve. Tudtuk, hogy egyszer eljön ez is. Az egy hét alatt beszélgettünk is róla. Tudatosítottam is magamban. A racionális énem felfogta. Amikor megtudtam, nem is borultam ki, fegyelmezetten elmentem vért adni a többiekkel. Később az éjszaka csendjében és nyugalmában jöttek a miértek, és jött a fájdalom. Nagyon fájt. Ő az első közeli hozzátartozóm, akit elveszítettem. Keserű szájízzel gondoltam arra, hogy ez egy újabb olyan része a felnőtt létnek, ami kemény és kegyetlen. És én nem akarom ezt, nem akarok ilyen dolgokat megélni.

Hazamentem a családomhoz, beszélgettünk, sírtunk, ölelkeztünk.

Nővérem magát hibáztatja, hogy nem volt ideje mostanában meglátogatni a mamát, és a kórházból is elkésett már. Talán ez utóbbi nem is baj, de az első részén már nem lehet segíteni. Ennyi adatott.

Eszembe jut, mikor el szoktam köszönni tőle mindig megkérdezte mikor jövök legközelebb és mondta:

"Gyere, mindig gyere!"

Sűrűsödik az év vége, csak úgy mennek a napok. A mostani előtti hétvégén megint otthon voltam. Mostanában a családi ünnepek miatt kéthetente járok haza. Jó is, meg egy kicsit sok is. Főleg a közlekedés része. Na az baromi fárasztó. Most is visszafelé úgy éreztem magam, mint egy hering. Akkor Anyukám szülinapja volt, most megint megyek majd, mert az unokaöcsémnek lesz szülinapja. Utána már csak karácsonyra megyek haza, de hát az is mindjárt itt van.

Inkább a hétköznapok nehézkesek. Múlt héten valahogy nagyon nem találtam a helyem otthon. Legszívesebben minden nap mentem volna valahová, vagy csak beszélgettem volna emberekkel, de erre nem volt lehetőségem. Mindenki sokat dolgozik, fáradt, örül hogy él, pároséletet él. Hát ez van.

Úgyhogy rájöttem, hogy plusz, másoktól független elfoglaltságokat kell találnom magamnak, amik lekötnek. Pl. olyasmit, mint Mindinek az olvasókör. Ez most a nagy terv.